Képzeleti színház

A dráma fiktív valóság. A színpadi akció: cselekvés a valóságból kiszakítva. Amikor a játszó ember a színpadra lép, máris ott találja magát a dráma terében, a fiktív valóság összefüggései közt.
Ha ezt a magától értetődő mozzanatot axiómának tekintjük, akkor nem vagyunk rákényszerülve arra, hogy a valóságot reprodukáljuk. Ellenkezőleg. Megtehetjük azt, hogy a valóságot felbontjuk, és a fiktív cselekvés új, sajátos összefüggéseit hozzuk létre a képzeleti színház terepén.
Nem mellékes azonban, hogy ez az eljárás mennyire mélyreható. Nem mindegy, hogy mennyiben képes új struktúra létrehozására. Korántsem lényegtelen az, hogy hol leli meg a felbontás archimédeszi pontját. És döntő fontosságú, hogy mit ment át az élet realitásaiból, mit torzít, mit hangsúlyoz, mit talál mellékesnek és mit nagyít fel, mit hagy érintetlenül, milyen elemeket szór szét vagy hoz szintézisbe, és hogyan lopja be a drámai struktúrába az ismeretlent, a köznapi értelmű valótlant, a mély-valóságot, vagyis: miként képes feltárni a lét valójában hozzáférhetetlen, ám esszenciális anyagát.
Egy szenzualista műalkotásban az érzékelt (ábrázolható) világnak van prioritása. Az imaginatív műalkotás a képzelet elsődlegességére épít. Az imaginatív színház szétfeszíti a narratív szerkezetet. Szakít az interpretálással. Túllép azon, hogy a dráma „a jellem feltárása realisztikusan hiteles konfliktusok motívumára alapozva”. Ehelyett arra vállalkozik, hogy átvilágítsa a dolgokat, a létezést és az embert.

KZ-oratórium – 2014

A következő mondatokkal kezdi Pilinszky: „A szereplők: halottak. De mint színészek: élők… Ezek a szereplők olyanok, mint a múlt századi fényképek. Mindegyikük önálló. Pontosságuk, magányuk (s az is, hogy egymás mellett állnak), rajzuk merev, monoton tisztasága: realitás és irrealitás egyszerre.” Mintha a költő Tadeusz Kantor halálszínházát vetítette volna elő csaknem másfél évtizeddel hamarabb: aki itt színpadra lép, az nem „ábrázolhat”, nem alakíthatja a szerepet. Az dublőr, médium, panoptikumi másolat, aki az élő és az élettelen minőség határán egyensúlyoz, és nem lehet eldönteni, hogy kísértet-e vagy eleven ember, hogy látomás-e vagy igazi, hogy alvajáró-e vagy ébren van, s hogy valóságos-e vagy képzelt. A kantori halálos létezés: révület. Nem „redukáltság”, hanem túlemelkedés a natúrán. Erre törekedtünk. S a montázs-dráma úgy jelent meg a játékban, mint egy nagy flashback a halál pillanatában.

Nemzeti Színház, 2014. január

Tigris és hiéna – 2013

Petőfi Sándor áltörténeti drámája a jó és a rossz antagonizmusát tárja elénk egy testvérpár és a vér szerinti szülők gyilkos konfliktusaiban. Antonin Artaud különösen szerette volna ezt a darabot. Teátrális mű, melyben a szereplők közti viszonyok változni tudnak pillanatonként, s olykor egy teljes élet is feltárulkozhat egyetlen jelenetben. Minden során átsüt, hogy a szerző átlagon felüli hatásosságra törekszik. Ezeket a sajátosságokat nem tompítani, inkább kiélezni akartam, Petőfi szövegét aktívvá téve és radikálisan tömörítve. Az előadás mindvégig ütőhangszeres effektusokra épült egy gazdag ritmuspartitúra szerint. Az eredeti művet a japán kabuki játék tulajdonságaihoz közelítve igazi melodráma jött létre. Frivol álom és lidércnyomás arról, amikor az embernek a saját identitását kell megtagadnia.

Soproni Petőfi Színház, 2013. január

Prima Materia – 2010

Táncszínházi munkánkról, mely számos változatban látható a youtube-on, annak idején az alábbiakat írtam: „A rendező ebben a társulatban nem a hagyományos rendezői attitűd szabályai szerint dolgozik. Valóságfeltáró munkát végzünk, és arra törekszünk, hogy a táncjáték minden történése úgy valósuljon meg a színpadon, mint egy itt és most megtörténő esemény. Sohasem formákat rögzítünk, de sokkal inkább az indítékokat, a szándékokat és hangulatokat. Nem a gesztust tehát, hanem azt, amit kiváltja a mozdulatot. S ennek következménye, hogy a játék próbáról próbára, előadásról előadásra mindig újjászületik. Nem a produkció a lényeg. És nem a visszajelzések tetszetős látszatai. Az út a lényeg. Egy olyan út, amelyiken rajtunk kívül senki sem jár.” Olyan módszerrel próbálkoztunk, melyben a lélek nyilatkozik meg. A lélek: ez az anyagtalan szerv a hús-vér organizmusba beleoltva.

Gropius Színházi Műhely, 2010. május

A végzetes szerelem játéka – 2009

A commedia dell’arte az egyik legcsodálatosabb planéta a színház univerzumában. Gyakran vendégeskedem ott és szívesen. Ott mindig úgy érzem, hogy egy otthonos, megbízható környezetbe sikerült visszatalálnom, ahol a színpad kizárólagos parancsa diktál. Jó darabig éltem Olaszországban, és módom volt tapasztalatokat szerezni a gyakorlatról, mely rendületlenül őrzi az európai színház e kivételes értékű hagyományát. És nem múzeumi szinten, hiszen a mesterek máig is használni tudják annak fizikáját és birtokolják a géniuszát. Ebbe a világba behatolni kemény munka, mely sok időt, igen sok tréninget, elmélyültséget és fantáziát követel. A Soltis Lajos Színház fiatal társulatának megvolt a kellő türelme és kreativitása. S így került színpadra a Čapek testvérek műve, ez a szívszorító költői groteszk.

Soltis Lajos Színház, 2009. október